Aki birodalommá tette Oroszországot – II. Nagy Katalin cárnő

A leendő Nagy Katalin cárnő 1729. május 2-án látta meg a napvilágot. Apja, Keresztény Ágost porosz tábornok, Anhalt-Zerbst tartomány hercege és Stettin kormányzója volt. Innen ered a lány eredeti neve, Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst.

Sophie hercegnő sosem volt buta lány, de meglehetősen szemtelen, undok és manipulatív tudott lenni. Kiskorában egy kovács csinálta meg a hercegnő fűzőjét, olyan súlyos gerincferdülésben szenvedett.

Az akkori uralkodó, II. (Nagy) Frigyes porosz király saját diplomáciai céljaira használta fel a szép hercegnőt, és eljegyeztette az orosz cárnő, Erzsébet unokaöccsével, Péterrel. Sophie már az előtt elkezdett oroszul tanulni, felvette az ortodox vallást, és nevét Jekatyerina Alekszejevna Romanovára, azaz Katalinra változtatta. Mivel az uralkodónőnek nem született gyermeke, az unokaöcs volt a trónörökös, így Sophie hercegnőnek biztosítva volt az uralkodónéi rang.

III. Pétert senki sem kedvelte, még maga Erzsébet sem. A cár német földről származott, ebből eredően erősen poroszbarát volt, az orosz népet pedig megvetette. Dicsőítette II. Nagy Frigyes porosz királyt (aki közrejátszott abban, hogy Katalint Péterhez adták), az orosz korona számára nem jelentett semmit. Felesége, a szintén német Katalin (eredeti nevén Zsófia, a Katalin nevet az ortodox hit felvételekor vette fel) viszont remekül alkalmazkodott az udvari viszonyokhoz, számtalan barátja lett, akik mind őt akarták trónra ültetni.

III. Péter

Házasságuk sem volt boldog. A 16 éves, és feltehetően gyengeelméjű Péter fitymaszűkületben szenvedett, ezért a nászéjszakán is katonásdit játszott. Ezért Erzsébet megengedte, sőt, javasolta, hogy a férjénél 2 évvel fiatalabb Katalin szeretőt tartson.

A fiatal feleség számtalan kegyencet szerzett magának, s 7 év múltán elhálták a házasságot Péterrel (aki időközben nemzésre képessé vált, mert körülmetélték). De Katalinnak volt egy másik szenvedélye is: a hatalom. Szeretőjével, a magas rangú katonatiszttel, Grigorij Orlovval, annak testvérével, Alekszejjel és a Cári Testőrséggel még Erzsébet életében összeesküvést szőtt, de amikor az udvari hivatalnokok gyanút fogtak, ő mindent tagadott.

Katalin cárnéként is a hatalomra pályázott, de amikor második gyermeke halva született (az első, Pavel Petrovics 1754. október 1-én jött világra, I. Pál néven orosz cár lett), befolyása alaposan lecsökkent. Péter eközben szeretőt is tartott (Jelizaveta Voroncova), s még mindig erősen vonzódott Nagy Frigyes porosz királyhoz.

A cárné által szervezett összeesküvés közben egyre jobban haladt, de amíg Péter egy távoli kastélyban, Oranienbaumban tartózkodott, az egyik összeesküvőt elfogták és kínvallatásnak vetették alá, mire az mindent bevallott. Alekszej Orlov lovon riasztotta Katalint, s mindketten tudták, hogy cselekedni kell.

A katonai díszbe öltözött cárné kiadta parancsait a Cári Testőrségnek, mely az Orlov fivérek vezetésével átvette a hatalmat Szentpéterváron, s ezzel megbuktatta Péter kormányát. A trónfosztott cár örült, hogy nem kell többé a kormányzás nehéz feladatával foglalkoznia, ő csak békés életet akart valahol német földön. Ám Katalin elfogatta férjét, akit 3 nappal később Alekszej Orlov egy részeg verekedés során meggyilkolt.

A cárnő megkoronázása után reformokat ígért a jobbágyok életkörülményének javítására és az oktatási rendszer fejlesztésére. Az európai gondolkodóktól ihletet merítve megírta a Nakaz (Utasítás) című törvénykönyvét, ám a mű, s ezzel együtt Katalin reformkísérletei is csúfosan megbuktak.

Az uralkodó okos nő volt, tudta, hogy az orosz uralkodókat hódításaik zsinórmértékével mérik. Az 1768 és 1774, illetve az 1787 és 1792 tartó orosz-török háborúkban legyőzte az Oszmán Birodalmat, így számos fekete-tengeri kikötőt szertett Oroszországnak.

1774-ben Svédországgal hadakozott sikeresen, valamint Lengyelország 1795-ös felosztásánál hatalmas kelet-lengyelországi területeket kaparintott meg. 34 éves országlása alatt Katalin meghódította a Krímet, Novorossziját (Ukrajna déli részét), Pravoberezsnaja Ukrajnát (vagyis a Dnyeperen túli területeket), Fehéroroszországot, Litvániát, Lengyelország nagy részét és Kurföldet.

Mindent összevetve a cárnő 518 000 km2-t szerzett meg Oroszország számára. Hódításainak két oka volt: be akarta magát írni a történelembe, és további területeket akart szerezni az őt támogató nemesség számára.

Katalin a felvilágosodás hívének mutatta magát, levelezett Voltaire-rel, Diderot-val és Beccariával, mégis gyakran brutális módszereket alkalmazott, a jobbágyokat a legdurvább földesúri kizsákmányolásoknak vetette alá. A parasztok nem csak a földeken dolgoztak keményen, hanem a háborúkba is őket küldték. Akik nem voltak elég szorgalmasak, azokat keményen megostorozták, vagy felvágták az orrukat.

Ám az egyik kozák származású becsvágyó katonaszökevény, Jemeljan Pugacsov rájött, hogyan állíthatná át a parasztokat a saját oldalára: azt állította, hogy ő a trónfosztott III. Péter, aki Katalin államcsínye óta a hadseregben bujkál.

A parasztsereg élén számos várost, erődöt foglalt el, s reformokat hirdetett a jobbágyok támogatására. A cárnő, akit ők csak „férjgyilkos német boszorkánynak” tekintettek, még mindig a törökökkel hadakozott. Katalin ezért a török frontról az udvarba hívta és szeretőjévé fogadta Grigorij Potyomkin parancsnokot (a férfi igen jóképű volt, pedig régebben az Orlov fivérek kiverték fél szemét).

Nagy Katalin cárnő

Potyomkin tanácsára a cárnő békét kötött az Oszmán Birodalommal, s seregeit Kazanba irányította. Pugacsovnak nem sikerült elfoglalnia a várost, viszont az uralkodónő 10 000 rubel vérdíjat tűzött ki a fejére.

A kozák vezért végül saját emberei fogták el 1774-ben, egy évvel a lázadás kitörése után. Katalin próbálta megkedveltetni magát a jobbágyság körében, ezért minden lázadónak megkegyelmezett. Sőt, Pugacsovot sem engedte vízbe fojtani, majd felnégyelni, a vezér büntetése nyilvános lefejezés lett Moszkvában. A cárnő nem kedvelte a nyilvános kivégzéseket, csak Pugacsov halála után látogatott el a nagyvárosba.

A cárnő rájött, hogy ha meg akarja tartani a hatalmát, országát nem csak növelnie, hanem jobbá is kell tennie. 1787-ben körutazást tett a birodalomban, de a nemesség egészséges, jól táplált és jól öltözött színészeket mutatott be a valódi jobbágyok helyett.

Palotákat és iskolákat emeltetett, számos reformot vezetett be, 1795-ben pedig – miután a lengyelek hősies szabadságharcát vérbe fojtotta – részt vett Lengyelország felosztásánál Poroszországgal és Ausztriával, ahol ő szerezte meg a legnagyobb területeket Keleten.

Egy év múlva, 1796. november 17-én szélütésben meghalt, s egy jól szervezett, modern és hatalmas birodalmat hagyott fiára, I. Pálra. Haláláig 21 kegyencet és egy kegyencnőt vitt ágyba, kik mind 10 000 rubelt kaptak tőle havonta.