Kasztrálták a megasztárokat

Kasztrált énekesekről nyílt kiállítás Londonban. A Händel és a kasztráltak című tárlaton nemcsak a 18. század híres énekeseinek portréi és kottái láthatók, hanem azok az orvosi műszerek is, amelyekkel még gyerekkorban ivartalanítoták a fiúkat, hogy hangjuk magas maradjon.

A női hangot pótolták a kasztráltakkal
Az énekesek igazi karrierje a 16. század végén kezdődött, amikor a római pápa kasztrált énekeseket alkalmazott a kápolnájában. Az egyházi zene előadása tiltott dolog volt a nők számára, de mivel hangjukat valahogy pótolni kellett, ezért először mutálás előtt álló fiúk vagy férfiak voltak alkalmasak, akik magas hangon énekeltek. Ők voltak az úgynevezett falcettisták, vagy kontratenorok. A falcettisták azonban alkalmatlannak bizonyultak a nemes feladatra, elnevezésükben benne van, hogy hamisan énekeltek (falso olaszul hamisan), amikor mutálni kezdtek. A legkézenfekvőbb megoldást a kasztrálás jelentette.

Négyezer műtétet végeztek évente
A 18. században már a kasztráltak voltak a kor körülrajongott sztárjai, akik dicsőségben és hírességben éltek. A családok sokszor abban a reményben fosztották meg fiúgyermeküket férfiasságától, hogy egyszer majd fényes karriert fut be, és így a család anyagi gondjai megoldódnak. Az énektanárok válogatták ki, hogy kit kasztráljanak, kiből válhat jó szoprán. Évente négyezer fiú esett át a műtéten, a művészet – és mint Kelemen pápa mondta – az isteni dicsőség szolgálatában. A műtét után a fiúk nemi érése leállt, megmaradt viszont szoprán mezzo vagy alt hangjuk, és a kívánt hangmagassághoz egy felnőtt férfitüdő ereje párosult.

Aki túlélte a fájdalmas műtétet, annak a világ minden kincse az ölébe hullott, és fényes karriert futott, de gyakran előfordult, hogy valaki belehalt az operációba vagy az ópiumos kábításba. Sok gyerek egyszerűen elvérzett, a kasztrálást a legritkább esetben végezték sebészek, leggyakrabban olyan valaki csinálta, aki megfelelő eszközzel rendelkezett, például borbély vagy terhesség-megszakítást végző késgyártó.

A kor szupersztárjai
A leghíresebb a kasztrált énekesek között Farinelli, akinek egyedüliként maradt fenn énekhangjáról felvétel az utókor számára. Carlo Brochiként látta meg a napvilágot 1707-ben. Európa-szerte arról volt nevezetes, hogy kigyógyította melankóliájából V. Fülöp spanyol királyt. Művészete átütő sikert aratott nemcsak Itáliában, hanem Németországban és Angliában is. Nem kisebb zeneszerző, mint Händel küzdött a megtiszteltetésért, hogy Farinelli énekelje az áriáit.

A XVII. és a XVIII. század legnagyobb énekvirtuózai addig soha nem látott tökélyre fejlesztették ezt a művészetet. Kiemelkedett közülük Balthazar Ferri, akit a “zenészek királyának” neveztek. Matteucii (Matteo-Sassani) arról volt nevezetes, hogy még nyolcvanesztendős korában is olyan könnyedén és hajlékonyan énekelt, hogy hallgatói azt hitték, egy fiatalembert hallanak. A leghíresebb, persze, Farinelli volt. A század végére a kasztrált énekesek uralták az egyházi állam templomait. Noha XVI. Kelemen nyilvánosan elítélte azt a barbár szokást, hogy a zenei élvezet kedvéért bárkit megcsonkítsanak, a Sixtusi kápolnában továbbra is a kasztráltak hangjában gyönyörködött. Itáliában az énekesek kiherélését csak XIII. Leó pápa tiltotta be végérvényesen 1878-ban.

Farinelli után már a kasztrált énekesek utolsó nemzedéke következett: a két leghíresebb közülük Crescentini és Velluti volt. Rossini az utóbbi számára operát is komponált Aureliano Palmirában címmel. De az 1861-ben meghalt énekes, a kasztráltak szokása szerint, meglehetősen szabadon kezelte a partitúrát, önkényesen cifrázta a dallamokat, amelyek így szinte felismerhetetlenné váltak. Ezután neves zeneszerző már nem írt darabokat kasztrált énekesek számára, akik a zenei ízlés változásával végérvényesen “kimentek a divatból”.

Férfi-e vagy sem?
A közönség csodálattal vegyes borzalommal tekintett a kasztrált énekesekre, s azt is szerette volna tudni, milyen nemi életet élnek a megcsonkított művészek, akik a legelőkelőbb körökben, gyönyörű asszonyok és lányok között forgolódnak. Farinelliről például azt beszélték, hogy ellenállhatatlanul vonzza a női szexualitás, bár azt senki sem tudta pontosan, hogy ez a vágy milyen testi formában jelenik meg nála. Casanova 1772-ben Bolognában találkozott az öreg Farinellivel, aki immár egyedül, a testvére nélkül élt, de a nők iránti beteljesíthetetlen vágya továbbra is gyötörte.

Nemcsak hangjukért kasztrálták a fiúkat
A kasztráltaknak Keleten eunuch volt a nevük, s azzal a céllal távolították el ivarszerveiket, hogy közösülésre képtelenné tegyék őket. Az ókorban összezúzták az áldozatok heréit, akiknek így sokkal magasabb áruk lett, mint a közönséges rabszolgáknak. A gyermekeken végzett kasztráció megakadályozta a pubertást, nem nőtt szakálluk és bajszuk, testük lágy, gyenge izmú, hangjuk pedig gyermekies maradt. Ezek a teremtések készséges “beszélő szerszámok” voltak, s nem jelentettek veszélyt a gazda családjának nőtagjaira.

Előfordult azonban, hogy még egy ilyen beavatkozás után is nemzőképesek maradtak, ezért később az eunuchok heréjét is kivágták. Ám ez sem bizonyult tökéletes módszernek, mert előfordult a potencia coeundi, azaz egyes mirigyek váladéka izgatta a nyálkahártyát. Ezért a XVII-XVIII. századi ottomán birodalomban, ahol a szultáni hárem őrzését a legmegbízhatóbbakra igyekeztek bízni, a fehér eunuchokat (akiknek csak a heréjét távolították el) kiszorították a fekete eunuchok, akiket nemcsak a bőrük színe különböztetett meg az előbbiektől, hanem az is, hogy a hímvesszőjüket, a herezacskójukat és a heréiket egyaránt kivágták.

Szentgyörgyi Marina

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.